Tudattalan csend fogadott.

Lezárt szemeim mögött semmi,

Csak iszonyat és mélység.

Fekete arcomon akkor

Már látni lehetett,

Hogy haldokló gondolataim

Halott tetteket kívánnak látni.

Úgy fogok erőre kapni tőlük,

Mint akit egy életen át űztek, S most roskad.

 

A lemenő nap esőfelhőben forgó szemei

Halvány vörös fényben rezegtetik

A betonfalak mögött percegő csontkukacok

Testeket emésztő nászát.

Egy-két pillanatra feldereng,

Hogy ez a valóság egy másik valóság

Valóságtalansága.

Így, ha át tudnék lépni abba a másikba,

Az itteni bajok vajon elveszítenék

Jelentékenységüket?

 

Tudattalan csend fogadott.

Vonyítva vonagló éveim

Habvicsora kapott utánam,

Hogy kitépje a beleim,

Aztán üres testem kiakasztja,

Valahová száradni a napra.

Így bármikor, ha vágyat érez utánam,

Megkíván, Fel tudja húzni magára,

Mint szúrágta lódent.

 

Felkrákogott pillanatok izzó netovábbjai

Pótolják bennem a szeretet helyén

Feneketlenül tátongó űrt.

Egyik ágytól a másikig lökődve

Próbálok indoklást találni igazamra;

Megcsalatott önmagamból származó

Csaló szavaimra.

Annyira bonyolult minden!

Egyik ágytól a másikig,

Egyik valóságtól a másikig.

 

Tudattalan csend fogadott.

Érzelmeim sikoltoztak volna,

De ez az elme csendje.

Az elme rendje.

Lezárt szemeim mögött semmi.

Némán szűkölésre bírtam a szívemet.

Az iszonyat párás leheletétől pattanásig

Feszült, bocsánatért esedező térdem ínszalagja.

Görcsbe rándult ujjaim szemeimbe szerettek volna

Marni, hogy beszüntessék elmém televízió adásait,

Hogy többé ne lássak!

Többé ne láthassalak!